Az ember alapvetően - bevallva vagy titkoltan - de mindenhová elvárásokkal érkezik. Felnőtt életünk részét képezi az, hogy van valami előfeltevésünk, prekoncepciónk, akármihez is fogunk, akármihez is kezdünk. Tagadhatom, hogy én ilyen vagyok, de amikor megálltunk Ózdon, a vasútállomás előtt, elgondolkodtam a dolgaim mikéntjeiről, miértjeiről. Megbíztam ismeretlen emberekben, akik az ózdi Hétesi-telepet karolták fel, de őket magukat nem ismerem. Mi lesz, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy terveztük, ha nem jó ajándékot hoztunk, ha nem a jó emberekkel egyeztettem, ha nincs is ránk szükség és egy nagy, felfújt lufi az egész. Mi lesz, ha csak letesszük a csomagokat és nem látok semmit, amiről azt mondhatnám: megérte. Sok időm nem volt gondolkodni, mert az ottani szociális támogató, Gergő már integetett.
Túl fiatalnak gondoltam ahhoz, hogy komoly munkát végezhessen egy ilyen telepen. Túl gyereknek, hogy elfogadják, túl fehérnek, hogy adjanak a szavára. Megnéztük az Alkotóházat, aztán befutott Kriszta is, az én szempontomból főszervező-koordinátor, s percek alatt Mikulássá lényegült át. Úgy tűnt, hogy mindenki tudja a dolgát, ismeri a koreográfiát, csak mi éreztük magunkat ügyetlennek, esetlennek és továbbra is kiszolgáltatottnak. Együtt indultunk a telepre.
A Hétesi-telep a fotókon nem jön át. Ez az a hely, ahová azt gondolnám: idegen, bőrszíntől függetlenül nem lép be. Egy zárt mikrokozmosz a maga színes zavarával, az általam ismert emberek által vallott nézetektől távol, a létminimum peremén. Nincs mit szépíteni, a nyomor nem vonzó látvány, ha csak képen látja az ember vagy elmesélik, annyit érzékel, hogy egy csomó gyerek, láncos kutyák, a gazdák hozzáértésétől függően meszelt vagy meszeletlen, kerítéssel rendelkező vagy csak puszta előterű porták, szemét - mindez festői környezetben. Hétesi-telep, Ózd, valószínűleg a világ vége is egyben.
Továbbra is aggaszt, hogy nem tudom a rendjét az átadásnak, nincs rögzített feladatom. Gergőt próbálom kérdezni, de egyszerre szervez mindent és csak félig hallom, amit mond, mert közben már gyerekek jönnek a kocsihoz, és ők is beszélnek. Udvariasan "nevet cserélünk", a sajátomat a nap során többször vissza is olvassák, mert a dobozokra is rá van írva - köszönhetően az adományozóknak. Amikor épp nem "nénike" vagyok, akkor van nevem. Körülöttem a Roxánák-Violák-Borókák forgataga, a fiúk nem ilyen nyitottak, ők csak úgy vannak mellettünk, szemlélik az idegent. A szemem sarkából látom persze őket is, de aztán végre eljut hozzám Gergő hangja, hogy megyünk és adjuk a csomagokat.
Megyünk. Hová? A házak két sorban és a dombon. Mindenhová bemenni képtelenségnek tűnik, de Kriszta Mikulás határozott léptei azt sugallják, hogy márpedig így lesz. Sorban, lista szerint haladunk. Gergő előre mondja, hogy a következő házban hány lány és hány fiú, én a csomagokat önként cipelő krampuszaimat menedzselem, koordinálom, szemmel tartom, de mind megbízható: ott vannak mellettem, amint mondom, hogy hány csomag kell, már adják is és viheti a csapat a házba. Megtisztelő, hogy ezek az emberek beengednek az otthonaikba. Akármekkora a szegénység, a vendégszeretetük, vagy még inkább, hogy eltűrik, hogy ott vagyunk azokkal, akiket ismernek és tisztelnek, és akik előtt én is csak kalapot emelni tudok, lenyűgöz. Közben már úgy érzem, hogy képessé váltam a párhuzamos beszédre is, több dimenzióban hallgatok történeteket és válaszolok, új nevek csapódnak a korábbiakhoz. Szép lassan haladunk, a Mikulás bemegy, név szerint szólítja a gyerekeket, mindenkit ismer amúgy is - Kriszta, ez hihetetlen, de komolyan! - a gyerekek átveszik a másik, Krisztáék által szervezett ajándékcsomagjuk után az általunk készítettet is. Örülnek.
Ahogy haladunk a házak között, egyre több gyerek csoportosul körénk, egyre többen segítenek, akarnak segíteni a cipekedésben és érzem, hogy közel a sokk: nem bírom a káoszt és ez az egész lassan beláthatatlanná válik. Megegyezek a krampuszokkal, hogy egyesítjük az erőket és nem sétálgatnak egy-két csomaggal, mert nem tudom, hogy kinél mi van. Rendnek kell lennie, az én kissé autisztikus világomban nincs olyan, hogy minden van valahol. Pontosan tudnom kell a valahol földrajzi koordinátáit. Ahogy fogynak a csomagok - gelen bemegy mindenhová, viszi, átad, amiért köszönet jár neki is - egyre felszabadultabb leszek, a felügyelői teher enyhül, újra beszélgetek, odaadom a sálam a fázós lánynak és gondolatban tizenkét gyereket örökbefogadok, valamint megmentem az összes láncos kutyát, különösen azokat, akiknek nyakörv helyett csak rongy vagy maga a lánc van a nyakán vagy egyéb probléma miatt állatvédőként már azonnal hoznám is őket. De nem tehetem, ez most vendégség, nem az én szabályaim szerint, mégha a szívem meg is szakad.
Gergőt mindenki ismeri, tiszteli, elfogadja. Hány éves lehet? Mi van benne, amit én nem láttam meg elsőre, és mégis ott van, hiszen úgy járkál a telepen, mint aki otthon van. Hihetetlen dolgot visz véghez, nem is értem az egészet. Bölcsessége fiatalos lendülettel párosul. Közben egy történetbe beleszűrődik a "két fiú, egy lány", megint keresem a csomagokat, de már ott is vannak, valójában nem csinálok semmit, mert a segéd-gyerkőcök is figyelnek, úgy tűnik, hogy minden nagyon flottul megy, s ehhez nekem vajh' kevés közöm van. A gépezet működik, a csomagok fogynak, Kriszta még mindig Mikulás és meg kell mászni a dombot, mert ott is élnek emberek. Egy kislány a legnagyobb csomagokat kiválasztva egy nagy dobozt cipel. A legfelső házban laknak, maguknak szeretné, tavaly ötüknek csak egy jutott. Jogos igény, ha már ennyit cipekedett, élelmes és amúgy is kedves, csacsogós kislány. Mindegyiküknek adnék én mindent; esélyt, lehetőséget, meleget, s közben be kell látnom: minden ellenére az ő gyermekkoruk így boldog. Mindenki ismer mindenkit, van társaságuk, nem ülnek a tévé előtt, szervezik az életüket, praktikus dolgokat tanulnak és nyitottak a világra, mégha az a világ zavarbaejtően szűkös is. A kisfiú az ezüst bomber dzsekiben, lógós ülepű nadrágban már úgy jár, mint egy felnőtt. Az arcán sárfoltok jelzik, hogy nem makulátlanul jó, de ha a sár nem lenne: a szeme is elárulja. Csibész. Négy éves. Azóta is, ha csak rá gondolok, mosolyognom kell.
Megfogadtam, hogy nem ígérek senkinek semmit, nem is teszem, de a szívem mélyén annyi mindent megígérek, hogy rendszerezni sem tudom. Az összes problémám olyan kicsinek tűnik ott állva a telepen, mintha nem is lennének. Nincsenek. De annyi mindent tehetnék még, annyi lehetőségem lehetne. Megálljt parancsolok, mert az Ígéret Földje nem ez, a jelent kell átélni nekem, a jövőt majd túlélik ők.
Az utolsó csomagokat is átadjuk, ezek voltak a legnagyobbak, a cipekedő elnyerte jutalmát. A kocsikhoz indulunk, gyorsan megbeszéljük, hogy ki követ kit és hátra hagyjuk a telepet, de csak fizikailag, az élményeket nem kevés idő lesz feldolgozni, ebben biztos vagyok. Az Alkotóháznál kipakoljuk a maradékot: még mennek máshová is, oda is kell, átadjuk a százhalombattai iskolások rajzait Krisztának, de az előadásba, az esti programba már nem tudunk bekapcsolódni: indulni kell haza. Adrienne, a riporter és a fotós maradnak.
A ködön át lassan hagyjuk el a várost, melyet mi, azok, akik ott lehettünk, nem fogunk elhagyni soha. Velünk lesz mindig, amikor reménytelennek tűnnek a dolgaink, hogy tudjunk örülni annak, amink van: hogy élünk, hogy van kihez szólnunk. Ahogy ezt megtanították nekünk.
------------------------------
Szeretném megköszönni minden tagunknak, önkéntesünknek, támogatónknak, ismerősünknek, munkatársunknak, annak a sok embernek, aki segített abban, hogy a szükséges 250 csomag összeálljon. Jelentem: mindegyik célba ért és örömet okozott. Nem tudom megmondani, hogy melyiket ki kapta, de nem is ez a lényeges: ismét bizonyítottuk, hogy ki tudunk állni azért, hogy olyanok számára is ünnep lehessen az ünnep, akiknek erre nem lenne más lehetősége, hogy össze tudunk fogni akkor is, amikor nekünk sem egyszerű az élet. Megható volt egyben látni azt a sok-sok Mikulás-csomagot, mert mindegyik mögött egy-egy ember rejtőzött, aki a leírásnak megfelelően pakolta a csokit, gyümölcsöt, rajzeszközt, egyéb apróságot, egy-egy emléket. Köszönjük!
