Döntés, tehetetlenség, akarat

Vili, a megérinthetetlen még a gyepmesteri telepen

Már régóta tervezem, hogy írok egy bejegyzést arról, hogyan lehet kutyát menteni. Nem arról akarok írni, hogy utcán talált kutyákat hogy adnak papír és minden valós jogosultság nélkül tovább magukat állatvédőknek nevező személyek, de nem akarom elemezni azt sem, hogy jót tesz-e az állattal az, aki soktizedikként bezsúfolja valahová, ahol már a korábbi soktíznek sem volt rendben az oltása, chipje, akár az alap élelmezése sem. Ezek mind-mind megérnének egy tudományos bejegyzést, sőt: kellene is ilyet írni, hiszen sokakat tényleg a jószándék, ámde a teljes tudatlanság vezet. Persze a bölcsek köve nincs nálam sem, csak már sokat láttam, sokat megéltem.

A hogyan lehet kutyát menteni kérdést egy másik, sokkal inkább érzelmi vonulatról közelítem meg, mert rendre belefutok, újra és újra, annak ellenére, hogy alapító dokumentum szinten rögzített, hogy a Futrinka Egyesület Alap Tevékenységi Csoportja elsődlegesen esélytelen keverékeknek nyújt segítséget, persze nem kizárva a valami miatt esélytelen fajtatisztákat sem, de nem ők a fő irány. Szeretném leírni, hogy miket mérlegel az ember, amikor "menteni akar", s mit kell figyelembe venni akkor, amikor a döntések megszületnek. De leszögezem, hogy azáltal, hogy nem vagyunk egyetlen telepről mentő szervezet, annyiból könnyebb dolgunk van, hogy a mentéseink "racionálisak" tudnak maradni, már amennyire ezen a területen értelmezhető ez a kifejezés, nem kényszerülünk arra, hogy mindenkit benyomorgassunk valahova, csak hogy elkerüljük az altatást. Tudom, hogy milyen ez, csináltam évekkel korábban, s darabokra tört, amikor a gyepmester istent játszva elaltatta azokat, akiknek már éppen megszerveztük az új élet esélyét csak azért, mert ő megtehette. Nekünk nincs elkötelezettségünk egyetlen gyepmesteri teleppel kapcsolatban sem, több helyről mentünk kutyákat. Természetesen vannak olyan helyek, ahonnan többször mentünk, ennek a legnagyobb oka a személyes kapcsolatokban keresendő, hiszen sajnos a legritkább esetben tudunk egy-egy telep nyitvatartási idejében érkezni, így ahol van helyi állatvédő csapat, akik nyitottak arra, hogy segítsenek a szabadítás gyakorlati részében akár azzal, hogy este kinyittatják a telepet vagy azzal, hogy kiváltják a megbeszélt kutyákat, s elteszik arra a pár órára, amíg értük megyünk. A személyes kapcsolatokat féltjük és gondozzuk is, de ez nem jelenti azt, hogy mindig ott tudunk teremni, ha baj van. Bár tehetnénk...

Falkatartásból szabadulva, rettegve - az előző
helyen tényleg megmentették Mimózát?

A mi mentéseink akkor tudnak megtörténni általában - merthogy kivételek mindig voltak és mindig lesznek is - amikor szabadul fel helyünk, s úgy látjuk, hogy a kutya oltásaihoz, chipezéséhez, ivartalanításához, tartásához és esetleges egyéb állatorvosi dolgaihoz szükséges fedezetet is biztosítani tudjuk, valamint jó eséllyel megvan a tudás, elkötelezettség, hozzáállás a csapattagokban az adott kutya rehabilitációjára. Ebből fakadóan nem mentünk tudottan agresszív kutyákat, de általában a kölyköket is kerüljük, mert míg az első kategóriánál a hozzáértés, a másodiknál az óriási fertőzésveszély miatti megfelelő elhelyezés okoz problémát.

Ha a "lehet" döntés megszületik, akkor jön a "honnan" és a "kit" döntés előkészítése, s ez az a pont, ahol az ember minden egyes alkalommal úgy érzi, hogy tehetetlen, ha az egyiket hozza, a másikat elaltatják, ha egyet elhoz, hogy hagyhatja hátra a többit, akikre altatás vár. Mindenkit nem lehet megmenteni, de az emberek többsége ezt a frázist maximum elpuffogtatja, de soha nem éli meg ilyen mélységében, mint ahogy az állatvédők nap, mint nap megteszik. Merthogy ők valójában mindenkit meg szeretnének menteni, de erre jelenleg nincs mód. Az "egyeknek" is kell tudni örülni, különben nem maradna hitünk abban, amit csinálunk a munkánk, családunk, egyre kevésbé létező magánéletünk mellett. S mindig vannak, mindig lesznek, akik az egyek helyett az arcunkba vágják, hogy "hogy hagyhattátok hátra a többit, ha tudtátok, hogy altatás vár rájuk..." Ők azok, akik beraknák a kutyát ötszázadiknak valahová, hogy elmondhassák, meg van mentve, majd az már nem érdekelné őket, hogy harmadik nap a kutyát széttépi egy másik vagy bármi egyéb történik vele. Meg van mentve és kész. Érthető? Na, mi nem így mentünk. Aki hozzánk kerül, az esélyt kap, valós esélyt, amelybe a megfelelő ellátás mellett a foglalkozások, a szeretet, az egyénre szabott odafigyelés is beletartozik. Aki hozzánk kerül, annak nem kell rettegnie, hogy nem lesz mit ennie, hogy nem kuckózhat be a meleg házba, ha éjszaka már süvít a hideg téli szél, s biztos lehet benne, hogy minden erőnkkel azon leszünk, hogy megtaláljuk számára az álomgazdit, akkor is, ha ez akár éveket vesz igénybe. Őt már nem fenyegeti semmi, nálunk ő már "családtag", akit szeretünk, akiért felelősséget vállaltunk, aki már "kapun belül van". A kapun kívül kicsit vakok maradunk, de a szívünk nem érintetlen, amikor sorra jönnek az altatási hírek...

Blama, bár szárnya nincs, a kerítésen át repült az oroszlányi gyepmesteri telepre

Az esélytelenség nem egy homogén kategória, hiszen meghatározhatja szín, életkor, egészségi állapot, de földrajzi elhelyezkedés is, akár magának a telepnek az altatási módszertana, s még számtalan egyéb dolog. Az, hogy a sok esélytelen közül ki lesz a mi esélytelenünk, abba számos hatás közrejátszik, objektívan leírni nem is lehet, nincs ugyanis egy ellenőrző listánk, amelyet végigpipálva megkapjuk, hogy 114K kennel. De végül mindig eldől, hogy ki és honnan jöhet. S igenis vállaltan mi mentünk olyan kutyákat, akiknél már az elején tudjuk, hogy nagyon nehéz lesz örökbeadni, hogy talán soha nem is sikerül. Akik azt mondják, hogy "helyette elhozhattál volna egy fiatalt, aztán azalatt az idő alatt, amíg ez nálad a helyet foglalja, több tucatot is megmenthettél volna az esélyesebbek közül", nem értik, hogy nem vitatkozunk azzal, hogy igazunk van. Biztosan több tucatot menthetnénk, s az valóban sok-sok kutyaélet lenne, de "helyette" nem akarunk mást menteni, mert rá esett a választás, s szeretnénk az adott kutyának megadni azt, amire oly kevés esélye volt: a lehetőséget. Ma Magyarországon amúgy örökbeadás szempontjából nincs "esélyes" kutya, hiszen elértük azt az állapotot, amikor fajtatisztának nevezett, ilyen-olyan szaporított kutyákat lehet venni pár ezer forintért, így az örökbeadás macera a befogadó részéről. Aki nem akarja, hogy meglátogassák, hogy beszélgessenek vele a kutya érdekeit szem előtt tartva, aki egy valamilyen kutyát akar, de azonnal, az nem fogja úgysem kitenni magát egy állatvédős örökbeadási eljárásnak, de sajnos egyre többen, akik ezt örömmel megtennék, már nem rendelkeznek olyan lehetőségekkel, hogy felelősen kutyát tudjanak tartani. Esélyes kutya nincs, ezt ki merem jelenteni, s bárkit megillet a tisztelet, akármilyen kutyát ment meg, legyen az egy fél éves yorkshire terrier vagy egy tíz éves fekete keverék kan, addig, amíg a kutyának megfelelő gazdát igyekszik felkutatni a hatályos jogszabályok és normák betartásával, elismerés illeti. Ebben nincs és nem is lehet kérdés.

Mina altatásra kiírva - ő az, akire azt mondják:
jellegtelen

S itt eljutunk a szürke hétköznapokhoz, amikor a kutya már jól meg van mentve, csak éppen lenne vele egy-két állatorvosi kör, amire fuvaros kell, meg idő, aztán meg már nincsenek ad hoc dolgok sem, csak úgy foglalkozni kellene az ebbel, rehabilitálni, sétáltatni, etetni, takarítani... Itt jön az a rész, ahol a legtöbb állatvédő magára marad. Megmentetted, oldd meg magad. Amíg a "jaj" korszak van, addig hangos a kísérő kórus, amikor a "huh" részhez ér az ember, akkorra már egyedül van, aztán a "végre" résznél újra jön az üdvrivalgás-koszorú. Talán így is van ez rendjén, de a "huh"-os egyedülléteket a legtöbben rosszul viselik, mert ez az az időszak, amikor a családi ünnep helyett az ember valahol fuvaroz, sétáltat, azonnali orvosi problémát old meg vagy tesz valami egyébként leírva banális dolgot, de az neki mégis olyan óráiba kerül, amelyeket nem akart arra szánni. Az állatvédelem áldozat, mégha az eredménye nemes is.

De aztán mindig történik valami, ami miatt megrázzuk magunkat, s újra nekiindulunk az országnak, hogy valahol segítsünk. Lehet, hogy csak egy kutyának, de annak az egy kutyának azt az egy életét megmenthetjük, s ha másnak nem is, neki ez nagyon sokat jelent.