De vannak azok a kutyák is, akikkel valami baj van. Akiket egy egyszerű, hétköznapi ember nem fog kiválasztani a gyepmesteri telepről, mert a viselkedési zavar orvoslására - valljuk be - nem sokan vannak felkészülve, s ha kaphatnak egy jól szocializált kutyát is két kennellel arrébbról, miért is törnék magukat? Ők azok a kutyák, akik őrjöngenek a rácsoknál, akik kuporognak a sarokban, s fel sem néznek az emberre, vagy esetleg már eleve háttal a rácsozatnak fekszenek, hogy ne is lássanak semmit, akik gubbasztva hörögnek, mutogatják a fogukat.
A nyílt területőrzés, védelem, dominancia meglehetősen ijesztő, mert ki szereti, ha az arcába vicsorog egy kutya? Általában azonban ezek a kutyák viszonylag gyorsan megtanulják a rendet, hiszen alapvetően nem félelem vezérelt a viselkedésük, s ha a falkasorrendet sikerül kialakítani, akkor gond nélkül kezelhetők. Sajnos ebben a kategóriában a tacskókról külön meg kell emlékezni, mert náluk a dominancia kezelése örök programot jelent, hiszen mindig, újra és újra be fognak próbálkozni, hogy a falkarangsorban feljebb kerülhessenek, így egy domináns tacskó örökbefogadása mindig tapasztalt gazdit igényel, de ez általában is igaz az erősebb jellemű kutyák esetében. Az ilyen kutyák esetében a sok foglalkozás önmagában nem elég, folyamatosan le kell őket fárasztani mind fizikailag, mind szellemileg, s figyelni kell arra, hogy az emberi kapcsolatokat illetően a kutya mindig érezze, hogy nem ő áll a falkarangsor élén. Mi alapvetően nem hiszünk a fizikai bántalmazásban, de a domináns kutyáknál az erőszak fordítva is elsülhet: agresszióra agresszióval válaszolhatnak. A hozzáértő, határozott üzenetátadás soha nem egyenlő a kutya bántalmazásával!
Vannak az apatikus kutyák, akik a megváltozott körülmények hatására teljesen magukba fordulnak, nem keresik a kapcsolatot a külvilággal, s ez az állapot nagyon könnyen megbetegítheti őket. Általában a bezártságot soha nem tapasztalt, illetve a korábban családi körülmények között nevelt, érzékenyebb lelkű kutyák azok, akiket nagyon megvisel, ha rácsok mögé kerülnek. Sokszor a kínos szobatisztaságra való törekvés is hozzájárul az apátiához, hiszen a gyepmesteri telepeken jellemzően nincs sétáltatás, így egy korábban a környezetét tisztán tartó kutya számára az, hogy a saját helyére kell a dolgát intézni az egyik legnagyobb büntetésnek minősül. Ugyanilyen apátiába esnek általában a korábban szabadon, korlátok nélkül élő kerti vagy hajléktalan kutyák is, az ő rehabilitációjuk azonban nehezebb, hiszen náluk általában a kötődés hiánya vagy hiányos volta az, ami nehezíti a kapcsolatteremtést. A felelős örökbeadás egyik feltétele az, hogy az adott kutya képes legyen az emberekhez való kötődésre, ezt pedig a sok foglalkozás, szeretet, odafigyelés egy idő után megteremti, hiszen a kutyáknak alapvetően igénye van a valakihez, mint falkához tartozásra. (Ez alól kivételt képeznek az emberi kapcsolat nélkül felnőtt kutyák, akik a kutyatársaságot fogják mindig is előnyben részesíteni az emberrel szemben, de nagyon ritka az olyan eset, amikor az emberektől teljesen elzárva cseperedik fel valahol egy kutya.)
A harmadik tipikusan nehéz helyzet, amikor a kutya nem apatikus, viszont retteg, és félelmében morog, esetleg harap, kitámad. A hozzá nem értők számára ez a legkevésbé egyértelmű helyzet, hiszen van egy, fizikai helyzetét tekintve megadó pózban, jellemzően a földön kuporgó kutya, aki viszont akár egy szemkontaktus felvételre morgással vagy vicsorgással reagál. Az ő visszaillesztésük a legnagyobb kihívás, s ha az ember figyelme, higgadtsága egy kicsit is lanyhul, azonnal megtörténhet a baj, ami mindig a kutyára hullik vissza, így az ő rehabilitációjuknál nagyon fontos, hogy minden vele foglalkozó ember csak a saját határait ismerve avatkozzon bele a folyamatba. Ha egy kutya harap, akkor 14 napos kötelező hatósági karantén vár rá, ami egy ilyen kutya számára óriási visszalépés, igazolás arra, ami miatt a harapást, mint egy kommunikációs forrást választotta. Kétféle megközelítéssel lehet az ilyen kutyákat kezelni, az egyik a lassabb, de kisebb kockázatú irány, amikor a kutya tempójában, szépen lassan, napról napra teszi meg az állat és gondozója a szükséges lépéseket. Ennek a módszernek a hátránya a hatalmas időigény mellett, hogy lesznek, lehetnek olyan lépések, amelyeket a kutya magától egyáltalán, soha nem akar majd megtenni, de előnye, hogy kisebb stresszt jelent a kutya számára, így pld. a harapás veszélye lényegesen alacsonyabb. A másik megközelítés sokkal nagyobb stresszet okoz a kutya számára, hiszen rákényszeríti egy nagyobb lépés megtételére, de utána sok-sok pozitív megerősítéssel jutalmazza a kutyát. Ebben az esetben lényegesen gyorsabb eredményeket lehet elérni, de elismerendő, hogy a kutya számára a kezdeti időszakban biztosan nagyon kényelmetlen, hogy a megszokott, kuporgós közegéből az akarata ellenére kimozdítják.
Ma, Magyarországon annyi a kóbor, kidobott, altatásra váró kutya, hogy az is megoldható lenne, hogy csak problémamentes vagy viszonylag könnyen orvosolható problémával küzdő egyedeket válasszunk megmentésre, s akkor is ugyanúgy ellátnánk azt, amit önkéntesként vállaltunk. Mi viszont fajtamentőként, illetve kifejezetten esélytelen keverékeket mentő szervezetként nem engedhetjük meg magunknak, hogy hátrahagyunk egy kutyát azért, ahogy viselkedik. Így mindig is lesznek a gondozásunkban olyan kutyák, akiknek rutinosabb, a tapasztalatainkat is meghallgató gazdát keresünk majd, s hisszük, hogy mindannyiuk számára van valahol egy tökéletes család. Mi pedig addig, amíg a tökéletes család megérkezik, mindent megteszünk azért, hogy a kutya megtanulja az emberrel alkotott falka szabályait, s hogy azokat alkalmazva boldog és kiegyensúlyozott életet élhessen.
