Műterem a kennelsoron - egy napra

"Oldalfülű" Betta, a tökéletes - csak vár és vár...

Akik hűséges Futrinka barátok és követők, azok tudják, ismerik az egyesület mindennapjait. Tudják, hogy sokszor erőnkön felül vállalunk, mentünk kutyákat és próbálunk nekik esélyt adni egy jobb, boldogabb, gazdis életre. Ennek természetes következménye, hogy a kennelsor állandóan tele van négylábú, csaholó, csóváló, kedvesnél kedvesebb ebekkel, akik már azért is hálásak, hogy hozzánk repítette őket a jó szerencséjük.

Igen ám, de nem elég, ha mi látjuk őket nap, mint nap, ha mi szeretgetjük és pátyolgatjuk a falkánkat, az még kevés ahhoz, hogy rájuk találjon az igazi.

Az alább következő történet valahol ott kezdődött, hogy lett nekünk egy szálkács tacskókisasszonyunk, akibe villámsebesen beleszeretett  a csodálatos kutyafotós –olyan, mint a csodálatos kutyadoki, csak éppen masinával a kezében -, aki nem más, mint Kiss Csanád, a VauVau Stúdió fotósa. Azóta exfutrinkás-Ancsa, az igazi, hamisítatlan tacskólány, aki ma már Mangó névre hallgat, Csanádot és az ő három lábú tacskó fiát boldogítja.

Bojár, a rettegős 

De ezzel elkezdődött egy másik szerelem is. Jelesül beleszerettünk Csanád munkáiba, Ő pedig felajánlotta, hogy segít az egyesületnek azzal, hogy szebbnél szebb portrékat készít gazdikereső kutyáinkról növelve a fotókkal az esélyt arra, hogy megtörténjen a meglátni és megszeretni csoda. Az első "próbafotózás" gazdisodással zárult, Gahan Csanád szemének, gépének köszönhette, hogy egyszerű, senkinek nem kellő fekete kutyából gazdis kutyává válhatott.

Agar, a baba

Aztán valami nagyobban kezdtünk el gondolkodni. Csanád így bepakolta az autójába a stúdióját, a tanulóját és videós barátját, és mi néhányan futrinkások is felkerekedtünk, hogy egy igazán zord, jeges, szeles téli napon nekiálljunk a nagy munkának, a csábos-bájos kutyafotózásnak.

Lett fűtött tároló, ami pillanatok alatt profi műteremmé alakult, háttérrel, világítással, technikával és hát volt bőven várakozó kutyus a pózolásra.

Kutyát fotózni igazi kihívás, hát még a mieinket, akik nem szokták a nyüzsgést, a villanó fényeket, a vakut. Voltak akik behúzott farokkal, hátracsapott füllel érkeztek, voltak, akik nyüzsögtek, de olyan is akadt köztük, akit szeretett a kamera, vagy ő szerette a kamerát, mert úgy pózolt, mint egy igazi celeb a vörös szőnyegen.

Igazán fárasztó, de nagyon jó hangulatú nap volt. Pörgött mindenki, profin végezte a munkáját. Csanád csak kattogtatott és kattogtatott – persze közben nem állta meg, hogy ne szeretgesse őket végig -, Gergő a videós werk filmet készített, már amikor éppen nem virslikarikával, zacskócsörgetéssel és kulcstartó vijjogtatással motívált, Kinga meg csak töltötte szorgalmasan a számítógépre a tengernyi jobbnál jobb fotót. Mi futrinkások meg szaladgáltunk a műterem és a kennelek között, hoztuk, vittük a kutyákat, csinosítottuk őket, hogy minél szebbek legyenek a fotókon. A riadtakat pátyolgattuk, az ugrabugra vizslákat nyugtatgattuk, a dog fenekét hátulról guggolva tartottuk, mert nem fért el az asztalon – vajon miért…? -, a celebet meg…nos vele nem csináltunk semmit, mert annyira, de annyira tudta a dolgát, hogy csuda.

Artik, a csodálatos "áltacskó"

A nap végén befutott a felmentő sereg is egy hadseregnek való élelemmel, forró teával, úgyhogy fáradtan, de legalább átmelegedve és teli gyomorral zártuk a napot, pont az etetésre végezve, így az ebeink sem maradtak vacsora és jutalom nélkül.

És az igazi jutalom meg az lesz mindenkinek, ha a tényleg gyönyörű fotókat látva beléjük szeret valaki és úgy gondolja, hogy igen, ez az a kutya, aki nélkül nem tudok tovább élni. Így legyen.

Ps.: Hatalmas köszönet Csanádnak, Gergőnek és Kingának, hogy végighúzták ezt a nem könnyű napot, köszönet a futrinkás segítőknek és nem utolsó sorban a kutyáinknak a végtelen türelemért.

Berki Lotti - P1, Futrinka Egyesület