Égjen egy gyertya értük is!

Ezekben a napokban az ember megemlékezik a halottairól, végigjárja a temetőket, találkozik a családja távolabb élő tagjaival, régi történeteket elevenít fel. Ilyenkor, bár általában rohanunk egyik helyről a másikra, mégis valahogy minden olyan békés. Emlékezünk.

Sokan, sokunk nem csak rokonait, barátait, ismerőseit, munkatársait, tanárait veszítette el, hanem olyan állatoktól is búcsúztunk, akik életünk egy-egy szakaszában fontosak voltak számunkra, akik meghatározták a életünket, akikhez odabújtunk gyerekként vagy ha fáradtak, szomorúak voltunk, s akikkel megoszthattuk örömeinket. Állatvédőként a veszteségek kiegészültek azokkal, akiknek nem tudtunk segíteni, akik a kezünk között mentek át a Szivárványhídon, akiktől úgy búcsúztunk, hogy megismerni sem volt őket időnk. Megemlékezünk azokról a kutyákról, akikhez el sem juthattunk: akik még babakorukban zsákba zárva, elásva, falhoz vágva mentek el, akik az utak szélénk haltak meg, akiket gyepmesteri telepeken, menhelyeken altattak el vagy ért baleset, melyből nem volt lehetőségük felépülni, akik halálát a saját gazdájuk tettei vagy közömbössége okozta. Ők a mi veszteségeink, mégha soha nem is láttuk őket. Tudjuk, hogy vannak, voltak. Több millióan és nem állt meg a folyamat, ma is van kutya, aki a hidegben, egy láncra verve, lesoványodottan várja a sorsát. Ezekért a sorsokért mi felelünk. Nem, nem az állatvédők, hanem mindannyian. Ahogy mondani szokás: a társadalom állapotát tükrözi az, ahogy az állatainkkal bánunk.

Ezekben a napokban a mécses azokért ég, akiknek jobb lehetett volna.

Gyerekként a szőrödbe kapaszkodva jártam,

lábam voltál, míg a gravitáció ellenem dolgozott,

aztán felnőttem, s egyre többet láttam:

tudtam, hogy nem csak gazdás van, hanem kidobott...

Minden kóbor kutya esdeklő szemében téged láttalak,

s mint ahogy téged sem hagytalak volna magadra

fájdalomban, betegségben, ha bántanak,

úgy megérint, ösztönöz, mozgásban tart vagy haragra

gerjeszt, hogy mások mit tesznek veletek,

s hányan haltok meg feleslegesen, miattunk, embernek

nevezettek miatt, akik közül az igazán szerencsétlenek

nem mondhatják el: engem egy kutya igazán, hűséggel szeretett.

Szerencsés vagyok, mert te voltál. Szerencsés vagyok,

hogy látok és érzek, s szerencsés vagyok, mert tudom:

egyszer végeszakad majd a rettegésnek,

nem maradhatunk középkorian sötétnek.

Nem félek, amíg a gyertyák égnek.

Értetek is égnek.