Fekete kutyát örökbeadni nagyon nehéz, hiszen értelmezhető, a hirdetéshez ténylegesen használható fényképet csak jó géppel, hozzáértő személy tud készíteni, de hiába a szép kép, a fekete kutyákat az emberek többsége egészen egyszerűen nem tartja elég vonzónak, tetszetősnek, ha választhat maga mellé "színesebb" társat, akkor a fekete kutyát gyakorlatilag észre sem veszik. Azok a kutyák, akik fekete színük mellett még valamilyen viselkedési problémával is küzdenek, gyakorlatilag be is írják magukat a "mission impossible" kategóriába, s a legtöbb helyen altatás várna rájuk pld. egy gyepmesteri telepen. A Futrinka Egyesület Alap Tevékenységi Csoportja többek között ilyen hátrányos helyzetből induló kutyáknak igyekszik segíteni.
Skuló, a cocker spániel 2007-ben került a gondozásunkba, s már akkor sem volt fiatal - csak hogy az esélyeit tovább javítsa - illetve mindent és mindenkit támadott. Szégyen, nem szégyen, az ő esetében felmerült, hogy elaltatásra kerül, mivel a kennelből kivenni nem lehetett, az emberekkel való kapcsolatfelvétel számára a támadással volt azonos. Hosszasan hezitáltunk a kutya felett, aztán apró lépésekben megindult a változás. A bátrak már ki tudták őt engedni, de nem nagyon kellett a társaságát keresni, s a visszaterelése sem ment könnyen. Aztán Skuló valahogy megenyhült irányunkba, s megkezdhette a szocializációját: megtanult pórázon sétálni, autózni, ismerkedett más kutyákkal, kis és nagy emberekkel, kenneltisztává vált, hagyta hogy a szemét kezeljük, kis túlzással elviselte a kozmetikai beavatkozásokat, szóval egyszerűen nyitott felénk. Egy tárnoki család örökbe is fogadta, s bár mindent elmondtunk az előéletéről, ők mégis felügyelet nélkül hagyták a családban lévő kisgyermekkel és Skuló ismeretlen előzményekre megkapta a gyermeket. Súlyos sérülést nem okozott, de a család azonnali hatállyal visszaadta őt a gondozásunkba. És onnantól már csak teltek a hónapok... Skulót mindannyian szerettük, hazavinni senki nem tudta, és ő, hogy ne könnyítse meg a saját helyzetét, valamilyen megmagyarázhatatlan okból Lacival, a tárnoki kennelsoron élő kutyáinkat ellátó alkalmazottunkkal egyáltalán nem jött ki, ha meglátta, bevonult a házába és morgott. Emiatt a hét közbeni sétáltatását is meg kellett oldani, s ehhez a szemszárazsága miatti rendszeres, napi többszöri cseppentést igénylő kezelés is hozzáadódott, amit vagy tudtunk csinálni az előírt rendszerességgel, vagy nem. Skuló szeme pedig nagyon-nagyon csúnya, gyulladt lett. Ideiglenes befogadót próbáltunk számára keresni, de nem volt éppen kurrens kutya ebben sem, még akkor sem akarta senki a családjába fogadni őt, amikor azt is felajánlottunk, hogy a tartásáért fizetünk. Végül Zsini, a német dog fajtamentés vezetője fogta Skulót és hazavitte meglévő három saját kutyája mellé, hogy addig, amíg a szeme helyre nem jön, a saját otthonában oldja meg a kutya kezelését.
Teltek-múltak a hetek, s Zsiniéknél kiderült, hogy Skuló tulajdonképpen nem is problémás: szobatiszta, nem ugrál az ágyra, a helyén alszik, más kutyákkal tökéletesen kijön és felügyelettel gyermekkel is tartható, hiszen imádja a gyerekeket, csak ne okozzanak neki fájdalmat. Tökéletesen autózik, így rendszeresen csatlakozott Zsiniékhez kirándulni, távoli hétvégéket eltölteni Bárándpusztán, miközben Zsini minden családtagja megszokta, majd meg is szerette őt.
Hónapokkal Skuló ideiglenes befogadását követően pedig megérkezett a jelzés is: elég volt, ne hirdessük az öregfiút tovább, nem adják már oda senkinek. Skuló tizensok évesen, sok-sok hányódás után végre révbe ért. Hihetetlen, ugye? Fekete, problémás és idős. De sikerült!
Boldog gazdis kutya lett
Karin is, aki szintén fekete és szintén súlyos viselkedési problémával érkezett hozzánk a felszámolt tengelici menhelyről: gyakorlatilag megérinthetetlen volt, annyira rettegett mindentől, az emberi érintést nem szokta, nem is igényelte az emberekkel való kapcsolatot, s bár Tengelicen falka tartásban élt, a számára ismeretlen kutyáktól is rettegett és félelmi reakcióként kitámadással reagált. Innen indultunk, s nem volt könnyű. Rá kellett vennünk, hogy kijöjjön a kennelből - ezt a kegyet később sem gyakorolta mindenkivel, akiket nem ismert, azokkal sokszor nem volt hajlandó szóba állni. Be kellett látnunk, hogy tárnoki kennelsorunkon a heterogén sétáltató csapat lehetőségei mellett Karinnál nem fogunk tudni tovább lépni, nem törjük meg a jeget, így Szilvi segítségét kértük, aki magához vette őt és megkezdődött Karin intenzívebb tanulási időszaka.
Közben az osztrák partnerszervezetünk is hirdetni kezdte Karint, aminek nem várt gyorsasággal meg is lett az eredménye, mert jelentkezett rá egy család. Ők örökbe is fogadták, bár a családban tragédia történt Karin költözése előtti napon, mégsem mondtak le róla, hiszen a nehéz napokban éppen egy érzékeny lelkű, odafigyelést igénylő kutya nyújthatta a család számára az oly nagyon vágyott vigaszt. Aztán egy évvel Karin örökbefogadását követően jött a hír: visszaadják, mert a gazdát védi már a családtagoktól is.
Karin visszaköltözött Magyarországra, de szerencsénkre partnerszervezetünk biztosított számára benti, lakásos tartással elhelyezést Ildikónál, ahol meg is látogattuk a közben Bellára keresztelt szépséget, aki szemmel láthatólag meg is ismert, de annyira azért nem volt boldog a találkozástól, hogy velünk is akarjon jönni. És jó is volt ez így.
Karin ezen a hétvégén újra gazdára talált. Ismét Ausztriába vitte útja, ahonnnan már meg is kaptuk az első fényképét... Kell ennél több? A fekete, esélytelen kislány révbe ért.
